Vigyázz…

lehet, hogy sírni fogsz, ha végigolvasod!
Kérlek, hidd el, ez tényleg megtörtént.
A következő történet a People magazinban jelent meg.
Arról szól, hogy min ment keresztül Skylar a betegsége során.
Aki mesél: Vince Neil, a Mötley Crüe énekese és egyben Skylar édesapja.

Megjelent: 1995. október 16-án a People magazinban.

Skylar elvesztése
Egy nyugtalan rocksztár, aki nem saját démonával küzd - hanem kislánya rákjával

1985 júniusában a Mötley Crüe, az évtized legsikeresebb heavy metal bandája megjelentette a harmadik stúdióalbu-mát, a Theatre of Pain-t. A cím egyfajta próféciának bizo-nyult az együttes rosszfiúja, az énekes Vince Neil számára. Hat hónappal a Pain boltokba kerülése előtt a részeg Neil összetörte a Ford Panteráját, miközben karambolozott egy másik autóval Redondo Beach útján, Kaliforniában. A balesetben életét vesztette utasa és jó barátja a Hanoi Rocks dobosa, Nick „Razzle” Dinghy, és még ketten súlyosan megsérültek a másik autóban. Neilt, aki 1984 óta már háromszor járt elvonón alkohol, drog és depresszió miatt – és aki alkalmanként még mindig iszik – ekkor halálos közlekedési baleset okozásáért és két rendbeli ittas vezetésért elítélték. 30 napot töltött börtönben és összesen 2,6 millió dollárt fizetett a baleset áldozatainak kárpótlásként, beleértve Dinghy örökösét is. Ezután 1992-ben társai (Tommy Lee dobos, Nikki Sixx basszusgitáros és Mick Mars gitáros) kirúgták a Crüe-ből, a próbákról való sorozatos késései miatt. (A banda úgy érezte, hogy Neilt jobban érdekli az autóversenyzés, mint a zenélés.) A rákövetkező évben, az ötéves házassága Sharise Rudellel - a korábbi iszapbirkózóval – is véget ért.

Viszont múlt áprilisban Neil számára ezek a személyes ügyek  eltörpülhettek, amikor a 4 éves kislányánál – akit Rudellel megosztott szülői felügyeletben neveltek – Wilms-daganatot diag-nosztizáltak. (Ez egy olyan veserák, ami gyerekeket támad meg.) A következő négy hónap során 6 műtéten esett át, és a kiterjedt kemoterápia és sugárkezelések ellenére, mégis meghalt augusztus 15-én. „Ez egy olyan megpróbáltatás, amin egyetlen szülőnek sem szabadna keresztülmennie.” - mondta a 34 éves rocker, akinek most jelent meg szólóalbuma a Carved in Stone, amelyen megtalálható a Skylar’s Song, amit Neil a kislányának írt még a halála előtt. „Sőt mi több, bárcsak ne kellene ezen többé egy gyermeknek sem keresztülmennie.” (A dalból származó bevételek jótékony célra mennek.) Egy Malibu-i háromszintes nyaralóban beszélt Skylarről a Los Angeles-i helyettes irodavezetőnknek, Todd Goldnak.

„ÁPRILIS ELEJE VOLT, ÉS SKYLAR az influenzához hasonló tüneteket produkált, ezért Sharise nem engedte el az iskolába. Nem tűnt nagyon komoly dolognak. De aznap éjjel, Skylarnek kétszer akkora fájdalmai voltak és nem bírt lábra állni. Sharise bevitte őt a West Hills Egészségügyi Központba. Ezalatt én egy sztároknak megrendezett profi autóversenyen vettem részt. Amikor visszamentem a szállodámba kaptam egy üzenetet egy havertól. Azt mondta: „Haver, Sharise téged keres. Skylar kórházban van.” Nagyon rossz érzésem támadt, amikor megláttam Sharise-t. Hisztérikus volt. Azt mondta: „Skylar rákos!”

Skylart azonnal bevitték a műtőbe és felnyitották. Az orvosok azt hitték, hogy megrepedt a vakbele, de mégsem. A probléma a gyomra mögötti területen volt, ahonnan eltávolítottak egy softball labda méretű daganatot. Úgy tudtam, hogy a rák az idősebbeket támadja meg. Mit tett ez a kislány, hogy rák alakult ki a szervezetében?

Egy órába telt a kórházba érnem. Amint megláttam, hogy Sharise családja sír, a szívem összeszorult. Végül megláttam, ahogy Skylart csövek és gépek között az intenzíven ápolják. Kivert tőle a frász. Néhány órával a műtét után, még félálomban, Hamupipőkéről beszélt. Másnap már jobban magánál volt, és nagyon félt. Nem tudta, hogy mi lesz. Csak azt akarta tudni, hogy mikor mehet haza.

Az orvosok azt mondták, hogy Skylart át kell szállítaniuk a Los Angeles-i Gyermekklinikára, ahol megbizonyosodhatnak, hogy kivették a megrepedt daganat minden részét a hasa körül. Annyit mondhattunk neki, hogy „Hamarosan, kicsim, hazamehetsz.”

A CT daganatot mutatott mindkét veséjén, ez nem jelentett jót. Egy hét múlva az orvosok megműtötték, hogy eltávolítsák a tumorokat, de amikor felnyitották úgy döntöttek, inkább érintetlenül hagynak mindent és megpróbálják megmenteni a veséket és kemo- és sugárterápiával összezsugorítani a daganatokat. De Skylarnek egyre nagyobb fájdalmai voltak. Egy hónap alatt - a kezelések ellenére - a jobb veséjén levő tumor (ami végül 3 kilósra nőtt) elkezdte nyomni a tüdejét, amitől nehezen tudott lélegezni.

Egy bizonyos pontnál Skylar azt mondta: „Apuci, soha nem fogok hazamenni, igaz?” Én pedig: „Dehogynem, drágám.” Sharise és én soha nem adtuk fel a reményt. Behoztuk Skylar fellépő ruháit és játékait a kórházba. Videókat néztünk és dalokat énekeltünk. Kemény volt, de végül felépült a műtétből. Ekkor, habár morfium injekciókat kapott a fájdalmaira, az orvosok mégis úgy döntöttek, hogy hazaengedik és onnan járhat be a kemoterápiára.

Május végén vittük haza Skylart Sharise házába. Több mint egy hónap után, ez volt az első alkalom, hogy a saját szobájában volt, viszont a gyomra állandóan fájt. Négy nap múlva visszavittük őt a kórházba. Az orvosok azt mondták, hogy az előző műtétből származó bélelzáródása volt - a hegesedés és a kötőszöveti össze-növések miatt - ezzel Skylar már a harmadik műtétjén volt túl két hónapon belül. Azt mondta Sharise-nek: „Anyu, nem akarok meghalni.” Megnyugtattuk őt: „Most alszol egy kicsit, és amikor felébredsz, Anyu és Apu itt lesz melletted.” De belül nagyon is féltünk.

A műtétet követően azt nyöszörögte: „Apu, kérlek, ne hagyd, hogy még egyszer felvágjanak.” Mit mondasz ilyenkor egy gyereknek? Skylar könnyeitől megszakadt a szívem. A légzése pedig rosszabbodott, ahogy a jobb veséjén levő tumor egyre csak nyomta a tüdejét. A színe szörnyű volt. Szó szerint csont és bőr volt. Gyűlöltem azt mondani, hogy már megint műtétre kell mennie, de nem volt más választásom. 

A sebészek el akarták távolítani a jobb veséjét. Amikor néhány nap múlva felnyitották, a rák már átterjedt a májára, a beleire és a hátizmaira is. A jobb vese eltávolítása annyi vérveszteséggel járt volna, hogy Skylar meghalt volna a műtőasztalon. Így a sebész összevarrta és csak a csodában reménykedhetett.

Úgy egy héttel később, június 3-án, Skylarnek leállt a légzése. Az orvosok légzőkészülékre kapcsolták és olyan gyógyszereket adtak neki, ami lényegében megbénította őt, hogy ne végezzen fölösleges energiát. A következő két hét után újra elkezdett harcolni. Nem tudom, hogyan. A megpróbáltatások közepette azon morfondíroztam, hogy miért történik mindez valakivel, akinek még esélye sem volt az életre. Folyamatosan magamat ostoroztam, hogy biztos őt büntetik valami miatt, amit én követtem el. Magamat hibáztattam, mert a rák az édesanyám családjának ágáról származhatott. Miközben Skylar halálának okát kerestem, felnyitotta a szememet, hogy mennyi szenvedésen mehetnek keresztül más gyermekek és szülők.

Július 26-án Skylar átesett egy újabb műtéten, ahol eltávolították a tumort, ami elterjedt a testében. Az orvosok azt mondták, hogy iszonyatosan kockázatos, de ha van egy kis esélye, hogy legyőzze a rákot, akkor ez lehet az. Fogalmam sem volt, hogy vajon végleg el kellett-e búcsúznom tőle. Tíz órával később jöttek elő az orvosok. Eltávolították a három kilós focilabda méretű tumort, plusz el kellett távolítaniuk a jobb veséjét, a fél máját, a rekeszizmának egy részét, a hátizmának egy részét és a bal veséjében levő daganatot. Végül visszanyerte az eszméletét, de úgy egy hét múlva újabb műtét következett a lehetséges előző műtétből származó fertőzés megakadályozása érdekében. Ezután még rosszabbul lett. A megmaradt veséje nem működött jól és a tüdeje is kezdte felmondani a szolgálatot. Az orvosok azt mondták, már nincs sok neki hátra. Szóltunk a családjainknak, hogy itt az idő elbúcsúzni tőle. Skylar ezután fájdalomcsillapítón élt és öntudatlan maradt. Tudtam, hogy talán hall engem, így mielőtt eljöttem aznap éjjel, még megmondtam neki, hogy szeretem.

Épp hazaértem, amikor Sharise hívott. „Az életjelei gyengék. Jobb, ha visszajössz.” Ekkor sírva fakadtam. Skylar haldoklott. Eltartott egy darabig, mire a kórházba értem. Eközben Sharise Skylar mellett ült, miközben a Skylar’s Song szólt a háttérben. Végül Sharise azt mondta neki: „Nem kell félned, drágám. Aludj csak nyugodtan. Semmi baj.” Egy perccel később Skylar meghalt.

10 perccel azután értem a kórházba, hogy meghalt. Az apró teste ott feküdt az ágyon. Azt mondogattam magamnak, hogy legalább már nem érzi a fájdalmat, (*) de még sosem éreztem olyan szomorúságot, mint akkor, abban a szobában. Augusztus 18-án Skylart egy pici, rózsaszín koporsóban temettük el. A szertartáson a túlvilági életéért imádkoztunk.

(*) eddig bírtam, itt elkezdett folyni a könnyem – Pilot

Azóta a barátnőmmel (a 23 éves Heidi Marks, színésznő és modell) sűrűn kimegyünk a temetőbe. Skylar takarójával alszom, mert még mindig őrzi az illatát. Semmi nem változott otthon – a szobája érintetlen. De itt rengeteg a fájdalmas emlék, ezért novemberben Las Vegasba költözöm. A temetés után azonnal elmentem a városból, elzárkóztam a valóságtól. De nem futhattam örökké. Visszatértem L.A.-be és elkezdtem egy terapeutához járni, aki tényleg segített feldolgozni a gyászt. Néha úgy gondolom, hogy Skylar még mindig itt van és azt hiszem, megőrültem. De a terapeuta szerint ez normális. Ez az elengedés és a gyógyulás folyamata. Ha még nem volt részed ilyenben, akkor nehéz elképzelni az érzést. Minden nap gondolok Skylarre. Tudom, hogy egy nap majd nem fog úgy fájni, mint most. De nagyon szeretlek Skylar, és ez soha nem fog elmúlni.”

Skylar Neil (élt 1991-1995)

Magyar fordítás: Pilot (Papp Dániel Máté)

Szeged, 2012.02.14-15.

(Régóta terveztem, hogy lefordítom ezt a szöveget, végre szakítottam rá időt. Igazán megható történet, simán oda tudja képzelni magát az ember Skylar kórházi szobájába, ahol rövidke életének utolsó részét kénytelen tölteni. Tulajdonképpen még alig fedezett fel valamit az élet szépségeiből, mégis olyan kínokat kellett elviselnie, amiket még a felnőtt emberek is nehezen viselnek. Miért történnek ilyen dolgok? Lehet azt felhozni mentségként, hogy az apja milyen őrültségeket csinált egész életében és egyfajta büntetésként elfogadni? De akkor emberek bűnhődnek más emberek bűnei miatt? Vagy azt elfogadni, hogy neki ennyi volt az ideje itt a Földön. Miért? Miért kap egyik ember ennyit, másik ember pedig 100 évnél is többet? A történet remélem sok emberhez eljut. Olyanokhoz, akiknek van fél órájuk a mai rohanó világban egy régen élt apró embertársukra. Legyen időtök néha az olvasásra, ne csak az anyagiakkal és a stresszel foglalkozzatok. Ha hasonló helyzetbe kerülsz, akkor a legnagyobb kitartást kívánom! Ne add fel a reményt, mert csodák márpedig léteznek!)

Eredeti cikk http://www.people.com/people/archive/article/0,,20101849,00.html

és http://www.myspace.com/skylarangelneilmemorial/blog/366998702

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.